SZÉKELY JÁNOS JENŐ SZOBRÁSZMŰVÉSZ MUNKÁSSÁGÁRÓL

 

ELŐZMÉNYEK, PÁRHUZAMOK

 

A korban, melynek meghatározottságai, jellemzői következtében érvényét veszteni látszik a klasszikus szobrászatot évezredeken át meghatározó kulturális világkép eszmerendszere, amikor a műalakítás rutinja túllépett azon az időszakon is, hogy szobor lehet minden; amikor felcserélhetővé vált maga a tér és az anyag is; amikor a megmagyarázhatatlanságok plasztikájává szintetizálódhat az idea, Székely János Jenő kitartóan követ farag. Művészetét időtállónak szánja, ezért faragja kemény kőbe gondolatait, építi szobraiba egyéni plasztikai nyelvén valóságunkról alkotott széles körű megfigyeléseit, mondhatni életfilozófiáját. „Mára talán csak a művészet maradt az egyedüli olyan övezet, ahol az emberi gondolkodás, az emberi lélek, akár a logikának is fittyet hányva, megnyilvánulhat.”[1]

Bel- és külföldi művészetkritikusok szerint olyan antinomikus társadalomban élünk, mely az uniformizáló hatású globalizációval egyidőben elkülönült, elidegenedett individuumok társadalmává válhat. Sokan gondolják úgy, hogy a hiteles kommunikáció eszközévé is válhat a művészet, mert éppen a művész(et) és a közönség közötti minőségi szakadék gerjesztette és gerjeszti a kortárs művészekben a jelenlegi, végső (köztük művészetszociológiai) kérdésekre valahogyan reagálás parancsoló igényét. A közép-európai művészet társadalma a XX. század elejétől politikai zaklatottságtól volt hangos. Az ideológiai fordulatok, a hatalmi elnyomás, a különféle nemzetiségek lakta térség politikai hovatartozásának kérdései előtérbe kerültek. „Az államalkotások és szétválasztások, a nyelvi problémák, a kisebbségek helyzete stb. a rendszerváltozások után újraéledt és -értékelődött. Aktualitása miatt kisebb-nagyobb mértékben jelentős szerepet játszik a térség valamennyi országában.”[2] Az Erdélyben a század derekán születettek számára már nem a klasszikus avantgárd stílusbeli kibontakozása a lényeges, hanem maga az avantgárd „ellenzéki” viselkedésmódra törekvés, a korszerűsítés válik meghatározóvá. Hódító a határokat nem ismerő, a szokásos képzőművészeti műfajok választóvonalait átlépő szemlélet, mely nem tekinti a minőség feltételének az akadémiai végzettséget, a hagyomány (pl. anyaghasználat) tiszteletét és a nyugat-európai irányzatok között keresi művészeti eszményeit.

A művész, művészet és a közönség közötti eltávolodás mértéke a műfaji határok kitágításával tűnt kisebbíthetőnek. Magyarországon a nyolcvanas évek végétől műfaji pluralizmusról beszélhetünk: a határok megnyíltak, a forrásokhoz való szabad hozzáférés fontossá vált, megfigyelhető az alkotások formai sokfélesége. A művek technikai sokrétűsége és újszerűsége dacára, vagy éppen emiatt ekkor megkezdődhetett a művész és a befogadásra nyitott közönség közötti kommunikáció. Az alkotók az önkifejezés során rendkívüli mértékben reagáltak a változó környezetükre. A műalkotást jelentős mértékben meghatározta az a helyzet, amelyben bemutatásra került. Ám fölmerült a legfontosabb kérdés: melyek az értékkritériumok? Ide kapcsolódik Arthur C. Danto lényeges felvetése: ha elvileg minden művészet lehet, akkor miben rejlik a művészet megkülönböztethetőségének kulcsa? Mi alapján történik a kiválasztás? [3] Az öntudatos művész saját korát megelőzve szellemileg bármikor maga mögött hagyhatja a jelent és a „jövőbe menekül, de könnyen „visszatérhet” a múltba is. Utóbbi eset produktumait a közönség érthető módon könnyebben elfogadja, megérti.  

Ha vizsgálódás céljából kitekintünk a nagyvilág képzőművészetére stilisztikailag három réteg körvonalazható: találunk hagyományosat (egyre ritkábban), korszerűt (az esetek többségében előforduló) és korát megelőző (ritkán előforduló) alkotásokat. A XX. század utolsó évtizedeiben a hagyományos műfajú táblaképek mellett installációk, alternatív megnyilvánulások és új médiumok kerültek előtérbe. Gyakran maga a táblakép az installáció részét képezi. Ezekben az években megfigyelhető, korosztálytól függetlenül, az új technikai lehetőségek felé fordulás. Az addigi témák szerepét a személyes, intim mozzanatok bemutatása vette át, szociologikus és társadalmi kontextusban, különösen előtérbe került az önmeghatározás kérdése, az önálló nyelv és eredeti kultúra kialakításának igénye. A feladat nagyságát jelzi a rengeteg szimbolikus, ám mesterkélt jellegű ironikus megfogalmazás, a neonaiv infantilizmusba menekülés. „Régen úgy volt, hogy a kiállításokról elsősorban képeket, képtöredékeket őrzött meg az emlékezet. Mostantól talán úgy lesz, hogy hangokat.”[4] A kortárs művészet jelenlegi megnyilvánulása a zenélő alkotásokban, az installációkban, a kartonpapír metropolisokban[5] a videótól a számítógépig, az installációtól a performanszig terjed. Ám akadnak alkotók, akik „nem a mostanában divatos problémákkal foglalkoznak, nem érdekli őket a technikai képek újrafestése. Nem igyekeznek hatalmas, látványos printekkel meghódítani a közönséget. A műveket (…) nem az határozza meg, hogy mennyit tud az elérhető software-program. Tökéletesen kihasználják a technika adta lehetőségeket, de nem válnak annak rabjaivá.”[6] Tekintettel Bourdais megfogalmazására is, miszerint az avantgárd korunk akadémizmusa, elemzett alkotónk az öntörvényű, a tudományos eredményeket magábazáró, maradandó anyagból létrehozott művészetben látja a társadalmi kohéziót elősegítő humánus kiutat. Eredetiségét a szobor befogadó által megfejthető alkotóelve–genetikai kódja körüli kutatásaiban lelhetjük.

Oldal: Székely J. J. - előzmények, párhuzamok
Székely János Jenő szobrok - © 2008 - 2024 - szekelyjanosjeno.hupont.hu

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat